Egy kisrepülő álma

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy,nagy gyár. Itt születtek a kisrepülők.
Egy szép napon, megannyi társával együtt megszületett a kis mezőgazdasági repülőgép.
Szép sárga színe volt, és azért született, hogy megvédje a kis zöldségeket, kukoricákat, dinnyéket, búzákat a gonosz bogaraktól.


A kisrepülő vidáman szálldogált egyik termőföldről a másikra, tavasztól őszig, védve a növényeket.
Telente, társaival egy nagy repülőtérre repültek, ahol mély téli álmot aludtak, addig a szerelők javítgatták, szépítgették őket.
Így ment ez sok-sok éven keresztül, és fel sem tűnt a kisrepülőnek, hogy telente egyre kevesebb kisrepülővel ment a nagy repülőtérre, vagy sok kisrepülő, már nem is mozdult onnan évek óta.
Ő csak boldogan repkedett egyik termőföldről a másikra, míg egyszer egy olyan kis repülőtérre szálltak, ahol még soha nem járt előtte. Nem is repülőtér volt ez, csak egy mező. Semmi rosszra nem gondolt, hisz gazdájával mindig ilyen kis mezőkről szálltak fel a bogarak ellen máskor is.
De most azt mondta Neki a gazdája, hogy itt kell várnia, mert egy drága karbantartásra kell majd mennie, de most nincs elég pénzük rá.
A kisrepülő hát várt. Csak várt és várt. Már évek teltek el, de csak nem indultak arra a drága karbantartásra. Álmában minden alkalommal ott szállt a kék égen, a madarakkal együtt. Boldogan, önfeledten.
Aztán egy napon a kisrepülő nagyon csúnya felhőket vett észre. Dörgött, villámlott, és a kisrepülő nagyon félt. Egyszer csak óriási jégdarabok kezdtek hullani az égből, és nagyokat ütöttek a szárnyaira. A kisrepülő sírt fájdalmában, várta, hogy jöjjön a gazdája, és védje meg! De senki nem jött. A jégdarabok egyre sűrűbben hullottak, és felszakították a kisrepülő szárnyát, a viharos szél pedig tépdelte a felszakadt darabokat.
Ott állt a kisrepülő a mező közepén, és cafatokban lógott róla a vászon.
Tovább teltek az évek, és a kisrepülő egyre rosszabb állapotban volt.
Egyszer, egy napon gonosz emberek jöttek, sunyin osontak, feltörték az ajtaját, bezúzták az ablakait, és kifosztották a belsejét. Emberek, akikért Ő egész életében, keményen dolgozott.
A kisrepülő nem értette ezt. Csak állt megtépázottan, megalázottan a mező közepén, egyedül, mint a kisujjam.
Tovább teltek az évek, és a kisrepülő már semmit nem várt. Álmaiban is egyre ritkábban repült a kék égen, már álmodni is csak azt tudta, hogy szomorúan áll a mező közepén.
Egyik nap, valahogy máshogy sütött a nap. Valahogy vidámabban. A kisrepülő visszaemlékezett, hogy régen mindig akkor sütött ilyen vidáman a nap, amikor repülni indultak. Megmaradt ablakain csillogott a napsugár, és nem tudta miért, de valahogy jobb kedve lett. Teljesen elszokott már ettől.
Ismét emberek jöttek, de nem sunyin, hanem vidáman közelítettek Hozzá. Nem kifosztani akarták, hanem bíztató szavakat suttogtak Neki, és megsimogatták sebes oldalát. A kisrepülő nagy-nagy boldogságot érzett, és melegséget a motorjában, legszívesebben boldogan pöfögött volna, ha nem száradt volna ki a tartályából az üzemanyag már évekkel ezelőtt.
Az emberek körüljárták, megvizsgálgatták, fotózták, majd lassan indultak hazafelé, de megígérték, hogy visszajönnek érte. A kisrepülő tudta, érezte, hogy igazat mondanak, nem hagyják cserben!
Éjjel ismét álmodott. Arról, amit az emberek mondtak Neki. Katonazöld ruhát kapott, és most már nem harcolnia kellett a gonosz bogarakkal, hanem önfeledten szállhatott, repülőnapon ünnepelték, ejtőernyősöket vitt a felhők közé, és olyan emberekkel ment más országokba, akik segítettek a bajbajutottakon.
Ezentúl minden éjjel ezt álmodta, egészen addig, amíg vissza nem jöttek érte az emberek.
Elkezdték leszedni a szárnyait. A kisrepülő megijedt, azt hitte, hogy becsapták, és vége mindennek.
De az emberek megnyugtatták, hogy azért szedik le a szárnyait, hogy el tudják szállítani és meg tudják gyógyítani.
Nem tudta miért, de megnyugodott. Valamiért megbízott ezekben az emberekben, akik olyan óvatosan szerelték le a szárnyait, és olyan vigyázva tették fel a teherautóra, hogy nem is fájt Neki.
Mikor feltették, elindultak. Hosszú évek óta, nem csak a mezőt látta, hanem utakat, házakat, fákat, autókat, embereket.
Az emberek megbámulták, hiszen nem mindennap utazik egy kisrepülő teherautóval.
Végre megérkeztek. A kisrepülő lassan megismerte a nagy repülőteret, ahová régen jártak a társaival telente, és ahol javítgatták Őket. Most is sok kisrepülő volt ott, de a mi kisrepülőnk már egyiket sem ismerte. Mind fiatalabb, szebb és modernebb volt, mint Ő.
Kicsit szégyellte is magát, de ismét jöttek az emberek, és mintha hallották volna a gondolatait, megnyugtatták, hogy Ő is ilyen szép lesz ismét.
A kisrepülő nagyon izgatott lett, és annyira örült, hogy úgy érezte, mintha picit megmozdult volna a légcsavarja.
Bevitték a hangárba, és elkezdték gyógyítgatni. Új műszereket, belső részt kapott, kicserélték az ablakait, lecsiszolták Róla az egykor szép, de már megkopott sárga festéket, leszedték a szétszakadt vászondarabokat, és újat tettek rá.
Mikor ezek megvoltak, ablakait letakarták. Semmit nem látott, csak hallotta a festékszóró vidám sziszegését.
Pár nap múlva hallotta, hogy kinyitják a hangár ajtaját. Leszedték az ablakairól a takarást. Először semmit nem látott a hírtelen világosságtól. Közben kitolták a hangárból. Ahogy tisztult a látása, végignézett magán. Nem hitt a szemének! Mindenhol ép, sehol egy seb! És az a szín!
Gyönyörű sötétzöld, mint a katonai repülők!
Be sem tudott telni magával, és jöttek azok az emberek, akik az utóbbi időben annyi örömöt okoztak Neki.
Beleültek, és el kezdték kapcsolgatni a kapcsolókat, piszkálni a bigyókat. Egyszer csak olyat érzett, amit már nagyon hosszú ideje nem érezhetett. Légcsavarja lassan, kicsit darabosan, majd egyre gyorsabban és egyenletesebben elkezdett forogni!
Kipufogójából vidám lángocska kukucskált ki, majd a motorja egyre bátrabban kezdett el pöfögni. Nagyon erősnek érezte magát, és nagyon boldognak! Már szaladt volna a kifutó felé, hogy felszállhasson, de az emberek még fékezték a kerekeit.
Közben még több ember érkezett, nagyon okosan és nagyon szigorúan néztek Rá. A kisrepülő érezte, hogy most nagyon jól kell viselkednie, mert Ő most vizsgázik!
Végre fölengedték a fékjeit, kigurult a kifutó végére. Kicsit vártak, majd a pilóta gázt adott, a kisrepülő elkezdett gyorsulni. Gyorsult, gyorsult, és egyszer csak …
Végre, elemelkedett!
A kisrepülő ismét szállt! Nem csak az álmaiban, hanem igaziból is!
Hihetetlen boldog volt!
Tettek pár kört, csináltak egy-két figurát és leszálltak. Nézte a szigorú embereket, akik előbb szigorúan néztek, majd lassan, de biztosan el kezdtek mosolyogni! A kisrepülő vizsgája sikerült!
Az emberek bepakoltak a kisrepülőbe, majd ismét felszálltak, és elrepültek egy másik reptérre. Ez nem olyan kihalt mező volt, ahol az elmúlt éveket töltötte, hanem olyan repülőtér, ahol sok másik sportrepülő is lakott!
És a kisrepülő ezentúl repülőnapokra járt, ahol ünnepelt sztár lett, ejtőernyősöket vitt a felhők fölé, akik minden egyes kiugrás után boldogan integettek Neki, és idegen országokba repült olyan emberekkel, akik bajbajutottakat mentettek meg. Ezért, amikor meglátták társai a kisrepülőt, összesúgtak: Nézzétek, itt jön a hős kisrepülő!
A kisrepülő nagyon boldog volt, és már el is felejtette azt a rideg, kihalt mezőt.